C. J. Cooke - A világítótorony boszorkányai
Nagyon szeretem a borzongós, feszültséggel teli boszorkányos történeteket és bár szkeptikus voltam a regénnyel kezdetben, a végére nagyon megszerettem. Hazudnék, ha azt mondanám nem a gyönyörű borító keltette fel az érdeklődésem, de a belbecs is igazán magával ragadó. Tele volt önmarcangolással, szenvedéssel, boszorkányperekkel, modern kori kizsákmányolással és egy cseppnyi romantika fűszerezte mindezt.
Azt hiszem, legjobban úgy lehet a hamis narratívát felismerni, ha belegondolunk, milyen szépen kapcsolódott össze az ok és az okozat.
1998-ban járunk, a regény a skót felföldre kalauzol el minket, azon belül is egy aprócska szigetre, ahol korábban boszorkányperek zajlottak, sőt ott tartották a boszorkányokat bebörtönözve (csak a föld alatt), ahova a család költözik. Liv, a három gyermekes (Sapphire, Clover, Luna) édesanya egy munka miatt kényszerül meghozni ezt a döntést, a feladata, hogy freskókat fessen egy világítótorony belsejére. Közben egyik lánya felismeri, hogy a jelképek és képek valójában boszorkányokhoz tartozó jelképek és egy grimoárt is talál, amiben az 1662-ben, a szigeten történt boszorkányperekről olvashat egy fiatal szerelmespár szemszögéből. A boszorkányokat megkínozták, bebörtönözték és megégették, bár tárgyalást kaptak, az csak formaság volt. Ezek az elítélt nők elátkozták a szigetet, hogy az itt élők a saját gyermekeik öljék meg, így bűnhődve vétkeikért. Időközben Livnek és két lányának nyoma veszik a szigeten és senki sem tudja mi történt velük. Majd néhány fejezettel később ugrunk az időben és a terhes Luna, az események egyetlen túlélőjének szemszögében találjuk magunkat 2021-ben. Kap egy hívást, hogy előkerült az 1998-ban eltűnt húga. Röviden ennyit a történetről, mert nem szeretnék túl sok mindent elárulni. Szerintem ez a regény akkor a leghatásosabb, ha minél kevesebb dolgot tudunk meg olvasás előtt.
Belép az erdő hűvösébe, és rögtön érzékeli az öböl sós illatát felváltó földszagot. Az erdőben nőnek, míg a tengerparton meghalnak a dolgok, gondolja. A fenyőtűvel és avarral borított erdei talaj puhán süpped a talpa alatt, a magasban a látvány olyan, mint egy zöldekkel és kékekkel festett akvarell. Most, hogy eltűnt mindenki szeme elől, egy perc sem telik belé, máris jobban érzi magát.
A cselekményt felváltva követhetjük az 1998-as Liv és fiatal gyerekei és a 2021-ben élő Luna szemszögéből. Tehát egyszerre több idősíkon játszódik a történet és több szemszöget is kapunk. Ezek a részek szépen kiegészítik a másik narratíváiban található hézagokat, megmagyarázhatatlan eseményeket, de a teljes egész képet csak a regény végére tudjuk összerakni. Ebben segítségünkre van a talált grimoár is, ami végül megmagyaráz mindent. A sok időbeli ugrás és nézetváltás számomra nem volt zavaró, bár az elején furcsa volt, de nagyon hamar fel sikerült vennem a fonalat. A fejezetek rövidek, de a narratívát főleg Liv és Luna uralja, még ha kapunk több szemszöget is. Lunával együtt tudtam érezni, tetszett a személyisége és, hogy nem félt nemet mondani dolgokra, de Liv egy kicsit elvesztette a szimpátiámat a dolgok alakulása miatt. Már maga az indok is, amiért odaköltöznek a szigetre egy időre annyira … bosszantó.
A regény hangulata kellően borzongós volt és ezt a sejtelmes elbeszélésmód csak erősítette, viszont kicsit hiányoltam a leírásokat, hiszen mégis csak egy festői környezetben vagyunk, még ha csak egy apró szigeten is. Kevésbé volt boszorkányos, mint amennyire számítottam rá, és szívesebben olvastam volna többet az 1600-as évek végéről. A vége egy kicsit betegre sikeredett, de nem tudott zavarni. Örülök, hogy valamilyen szinten mindenki megkapta a saját befejezését. Bár a vége meglepő volt, volt egy mondat a könyvben, ami a szemfüleseknek elspoilerezte a lényeget.
Saffy nem akar odanézni, mégis lát és érez mindent, és az a pár másodperc, amíg a fiú Rowant csókolja, végtelen hosszúságúra nyúlik, közben jéghegyek olvadnak el, tűzben ég és porrá omlik a föld.
Összességében nem teljesen azt kaptam, amire számítottam, de nem vagyok csalódott a végkifejlet miatt. Ezt spoilerek nélkül nehéz kifejteni, de szerintem megéri elolvasni, akkor is, ha az eleje egy kicsit döcögősen indul, érdemes kitartani. Ahogy haladtam előre a történetben mindig volt valami, ami meglepetést okozott és olvastatta velem tovább. Többször is úgy voltam vele, hogy “na jó, csak még egy fejezet” , aztán hupsz lecsúszott vagy 50 oldal. Nem mondom, hogy tökéletes a könyv, mert nem az. Megvannak a maga hibái, de ezek felett szemet tudtam hunyni, mert tetszett a regény és tudni akartam az események pontos magyarázatát. Egy borongós februári napra tökéletes olvasmány.
⭐⭐⭐⭐⭐
0 comments