Az írónő korábbi könyvét, a Vadászpartit, főként a hangulata tette számomra emlékezetessé, a lapok közül áradó feszültség és vihar előtti csönd. A Vendéglistával kicsit más volt a helyzet. Éreztem, hogy az írónő próbál egy hasonlóan feszült hangulatot megteremteni, viszont nekem ez most annyira nem jött át, számomra nem sikerült azt a komor hangulatot megteremtenie. Viszont a történések… az valami agyeldobós volt!

Ez tipikusan az a könyv, ami a borítója miatt választottam ki magamnak. Szerintem nagyon nehéz jól kinéző fekte borítót összehozni úgy, hogy az ne legyen unalmas, de ez a küllem a maga egyszerűségével engem levett a lábamról. Mondani szokás, hogy nem szabad egy könyvet a borítója alapján megítélni, viszont én már az első percben egy „sötét” könyvnek nyilvánítottam és ezzel nem is lőttem mellé.

Amikor először találkoztam a Mákháború sorozattal kicsit félve kezdtem neki, mert teljesen új volt számomra a keleti kultúra, Kína történelme és a sámánizmus. Viszont úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt, mert számos remek értékelést olvastam róla. Később sem bántam meg döntésem ugyanis az első rész a maga (majdnem) 600 oldalával két nap alatt ledaráltam. Onnantól nem volt megállás, új kedvencet avattam.

Ezért is vártam annyira a sorozat befejező részét, viszont miután megvettem, egyszerűen nem tudtam rávenni magam az olvasásra, mert nem akartam, hogy lezáruljon a történet és vége legyen a sorozatnak. Az első két részből kiindulva hatalmas elvárásokkal álltam neki a sorozatnak és kíváncsian vártam mi lesz a vége. Volt egy elképzelésem, hogy mit nem szeretnék és nagyon féltem, hogy az írónő kegyes lesz a karakterekkel. Hogy csalódnom kellett-e benne az kiderül az értékelésből.

Figyelmeztetés! Az értékelés spoileres lehet a sorozat korábbi részeit tekintve.

A történet ott folytatódik, ahol a Sárkányköztársaság véget ért. Zsin újra és újra elköveti azt a hibát, hogy megbízik másokban és nagyjából ebben merül ki a könyv első harmada. Rengeteg katonai taktikával, megbeszéléssel van tele a könyv, ami számomra néhol kicsit unalmas volt, de ezért nem fogok panaszkodni egy háborús regényben. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem csak a katonák sorsáról lehetett olvasni, hanem a civilekről, az éhezésről és a fosztogatásokról, amik nyilvánvaló velejárói egy háborúknak.

A főnix csak tüzet gyújtani tudott, oltani nem.

A cselekmény eseménydús volt, nem unatkoztam az olvasás közben. A sok politikai csatározás, küzdelem és menetelés ilyen-olyan cél felé végig fent tartotta bennem az érdeklődést. Fontos figyelmesen olvasni, mert egy-egy oldal elolvasása után kb. megfordultak az esélyek, ami nagyon durva volt.

Karakterek szempontjából Zsin annyira, de annyira hataloméhes. Sose éreztem magam különösebben közel a szereplőhöz, de ez a kötet végképp eltávolított tőle. Egy fiatal lányról beszélünk, aki még az iskolát se fejezte be, mégis Ő akar lenni az uralkodó, mert ki más is lehetne? Attól még, hogy valakinek hatalmas erő áll rendelkezésére nem lesz képes egy egész országot egyesíteni és kormányozni.  Néha nem értettem, hogy hogyan lehet ennyire okos, mégis ennyire őrült. Egyszerre próbál segíteni mindenkin és leigázni a világot. Kell neki egy kis idő, mire felfogja, hogy évtizedekkel vannak lemaradna a világ többi részétől fejlettség tekintetében és ezzel nem tud mit kezdeni (ha csak nem akarja az egész világot felégetni).

Én vagyok a kezdet és a vég. A világ egy festmény, és az én kezemben van az ecset. Isten vagyok.

Kitaj tökéletes ellentéte Zsinnek. Akkor fogja vissza, amikor Zsin túl messzire megy. Mindig van pár jó meglátása és nélküle Zsin ugyebár nem képes megidézni az istenét sem. Az Ő karakterét sokkal jobban kedveltem a megfontoltsága és észjárása miatt. Kívülről sokkal erősebbnek mutatja magát, mint amilyen valójában. 

Nö-csa olyan keveset szerepelt a részben, mégis annyira fontos szereplő volt, hiszen Ő az, aki a „másik” oldalon van. Viszont számomra hiányzott a kémia Zsin és Nö-csa között. Bár éreztem, hogy egyszerre szeretik és gyűlölik a másikat mégis kicsit szürke volt a kapcsolatuk.

Összességében egyikőjük sem gyerek már. A rengeteg fájdalom és szenvedés átformálta őket, egyes személyiségjegyeket jobban kidomborítva, mint másokat. Szörnyű, hogy fiatalon ennyi halált és fájdalmat kellett megtapasztalniuk. 

A trifekta harmadik tagját is jobban megismerhetjük végre. A könyv egy részében az Ő száluk tartotta fent az izgalmat, majd az írónő fogta az egészet és… elb@szta. Ez számomra hatalmas csalódás volt, mert már annyira rákészültem a dologra, hogy mi lesz a sorsuk meg minden és igazából azt az egész szálat én egy hatalmas kudarcként éltem meg. Sokkal többet érdemelt volna a trió (szerintem).

A nagy bölcs, Csuang-ce egyszer azt mondta, nem tudja, hogy arról álmodott-e, hogy este pillangóvá változott, vagy hogy mindig is egy pillangó álmában élt.

A vallás tekintetében az első részben jobban megismerhettük Zsin órái által a sámánizmus alapjait. Ebben a részben több istennel is találkozhatunk, a káosz megtestesítőivel. Ezek a részek baromi jók voltak, szeretem az ilyen kreatív jeleneteket. (Kíváncsi lennék nekem milyen istenem lenne). Ezzel szemben állt a Heszperaiak istene, aki pontosan a káosz végét akarja. Szerintük a sámánizmus egy elmebaj, amit mindenképp kezelni szeretnének a rend érdekében. Ez egy izgalmas szál volt. Láthattuk mennyivel fejlettebbek a Heszperaiak hiszen egy egész várost a saját városaik képmására formáltak és felmerül a kérdés, hogy nem éri meg? Előtte az utcán folyt minden, ami inkább csatornába való volt, most pedig tiszták és rendezettek az utcák. Szerintem a fejlődés jó, amig nem jár az önazonosság elvesztésével, viszont ettől megfosztották volna a Nikaraiakat.

Összességében nem csalódtam a sorozatban. Voltak dolgok, amik nem tetszettek, de egy jól megírt, kerek történetet kaptunk fantasztikus szereplőkkel és történetvezetéssel. Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem méltó befejezése volt a történetnek. A szereplők ebben a részben sem lettek kímélve, kapott mindenki hideget-meleget egyaránt, Kuang nem volt velük kegyes. A végére úgy éreztem, hogy bezárult egy kör, minden elrendeződött (egy időre legalábbis). Sokakat sajnáltam, de a végkimenetel számomra egyértelmű volt már az előző kötet végén is.

A világ már egyébként is a végét járja. Tudod, a száz klán tisztában van azzal, hogy az idő körbe-körbe halad. Nem keletkeznek új történetek, csak a régieket mondják el újra és újra, miközben a világegyetem végighalad a civilizációk során, és a reménytelenség felé sodródik. Nemsokára újra eljön a káosz ideje, és semmit sem tehetünk ellene.

A bejegyzés a Prológus Lángoló Isten miniprojektre készült. A könyvet az alábbi LINKEN be is szerezhetitek.