Nem ez az első könyvem az írónőtől, a Kegyelem szigetei is nagyon tetszett tőle. Mivel sokszor fél vesém eladnám egy jó történelmi fikcióért nem is volt kérdés, hogy elolvasom a művet. Olvasás előtt nem igazán néztem utána, csak a fülszövegét olvastam el, mert egy történelmi regénybe szeretek úgy beleugrani, hogy minél kevesebb mindent tudok róla. És itt jön a csavar, mert a fülszöveg egy romantikus történetre utal, és bár található benne néhány romantikus elem, szerintem nem azon van a hangsúly. Sokkal inkább foglalkozik Lily gyermek éveivel, majd a későbbiekben a lélektanával és a gyötrő bűntudattal, amivel kénytelen együtt élni, mint magával a szerelemmel.
M.L Rio könyvét hihetetlenül vártam. A tiktokomat tavaly ellepték a könyvből vett idézetek és aestheticek, így mikor láttam, hogy érkezik… ráadásul nem is egy, hanem két gyönyörű kiadásban is megvett magának a könyv. Majd megérkezett hozzám, de nem kezdtem neki, csak csodáltam, hogy milyen szép. Hatalmas elvárásokkal kezdtem neki, szinte biztos voltam benne, hogy imádni fogom. A Könyvmolyképző kiadó gondozásában megjelent női pszicho-thrillereket szoktam szeretni, így szinte minden klappolt. Kivétel, hogy végül nem nyerte el a tetszésem a regény. Az, hogy miért is nem imádtam, mint mindenki más, az lentebb kiderül. De előbb röviden a történetről.
Annyira nagyon vártam ezt a könyvet. A másik Hazelwood regényt 1 nap alatt ledaráltam, mondanom sem kell, hogy ez itt sem volt másképp. Késő estig fent maradtam, hogy befejezzem, de mindenképp megérte. Viszont kicsit nehéz dolgom van, ha írni kell róla mert számomra megterhelő olyan regényről írni, ami nagyon tetszett, de semmi fantasy elem nincs benne, vagy olyan elem, amire külön ki lehet térni, pl. világépítés, fajok stb. Na de ezt ugorjuk is át, mert senki nem kíváncsi az egyéni problémáimra.
Srácok, készüljetek fel, hogy az értékelés egy elvadult csapongás lesz arról, hogy én mennyire szeretem ezt a sorozatot, az írónőt és Casteelt. Mert ez az igazság. Amióta olvastam az első rész, konkrétan függője lettem a történetnek és nagyon örülnék neki, ha a kiadó egy kicsit belehúzna a folytatások kiadásába, mert így a könyv után nem tudok másra gondolni, csak a folytatásra (no offense).
Colleen Hoover számomra az az író, akinek minden könyvét szeretném egyszer elolvasni. Annyira már nem is állok távol a dologtól, mert már csak a Hopeless sorozat hiányzik, de ahogy az újabb könyvei kerülnek a kezembe egyre inkább úgy érzem, hogy CoHo kezdi elveszíteni a varázsát. Mintha csak tömeggyártásba fogott volna. Ez engem eléggé elszomorít, de ettől függetlenül kitatok még mellette és így kaparintottam meg a Layla című könyvet. Nagyon izgatott voltam, mert a Verity cselekmény és hangulata egyaránt megfogott, így valami ehhez hasonlóra vágytam. Megválaszolatlan kérdésekre, feszültségre, reménytelenségre és egy cseppnyi romantikára. Ennek ellenére kaptam egy érdekesnek induló történetet és egy hegynyi romantikát. De vágjunk is bele az értékelésbe.
Kicsit vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, mert egyfelől voltak aspektusai a műnek, amik nagyon tetszettek, de mégis akarva-akaratlan folyamatosan összehasonlítom az író másik regényével és nem sok különbséget találtam. A maga módján mindkét könyv nagyon jó volt, de nekem a mindketten meghalnak a végén című regény nagyobbat ütött, ami talán az újdonság varázsának is köszönhető. Valószínűnek tartom, ha ezt olvasom hamarabb, akkor ez tetszett volna jobban, de vágjunk is bele az értékelésbe.
A mély dala egy nagyon különleges ya fantasy, abból a szempontból, hogy egy (számomra) teljesen új mitológiával ismerkedhettem meg általa. A nyugat afrikai kultúrába és vallási világba nyerhetünk betekintést, számos új lénnyel találkozhatunk, ha megunnánk a szokásos sellőket és tündéreket. Olvasás közben sokszor használtam a googlet, hogy pontos képek kapjak a lényekről, istenekről és ezt ajánlom másoknak is, mert sokat hozzáadott az élményhez. A könyv mellett szól továbbá a borítója! Annyira szép, hogy ha nem érdekelt volna a könyv, akkor is beszereztem volna, hogy a polcomon tudhassam. Pedig nem vagyok nagy rajongója annak, ha arcok is vannak egy borítón. Na de vágjunk is bele az értékelésbe.
Ez a könyv valami fenomenális volt. Nem is olyan régen láttam a Netflixen a Boo, Bitch (magyarul: a frászt hozod rám) című sorozatot és haláli (haha) volt, ajánlom mindenkinek. Amikor elolvastam a Halhatatlan csajok klubja fülszövegét ugyanazt a szarkasztikus és szellemes atmoszférát árasztotta, mint a sorozat, így nem is volt kérdés, hogy adok egy esélyt neki és elolvasom a regényt. Ezt a döntést azóta sem bántam meg, ugyanis kb, egy délután alatt ledaráltam az egész könyvet, annyira lebilincselő volt. Nem azt mondom, hogy tökéletes, mert voltak benne hibák és a plot is könnyen kitalálható, de szerintem az írónőnek nem is a kitalálhatatlan cselekmény volt a célja, sokkal inkább a szórakoztatás.