M. L. Rio - Mintha gonoszok volnánk
M.L Rio könyvét hihetetlenül vártam. A tiktokomat tavaly ellepték a könyvből vett idézetek és aestheticek, így mikor láttam, hogy érkezik… ráadásul nem is egy, hanem két gyönyörű kiadásban is megvett magának a könyv. Majd megérkezett hozzám, de nem kezdtem neki, csak csodáltam, hogy milyen szép. Hatalmas elvárásokkal kezdtem neki, szinte biztos voltam benne, hogy imádni fogom. A Könyvmolyképző kiadó gondozásában megjelent női pszicho-thrillereket szoktam szeretni, így szinte minden klappolt. Kivétel, hogy végül nem nyerte el a tetszésem a regény. Az, hogy miért is nem imádtam, mint mindenki más, az lentebb kiderül. De előbb röviden a történetről.
De a miénkhez vagy a Lear királyhoz hasonlatos tragédiák már csak így törik össze a szíved: egészen a legutolsó percig elhitetik veled, hogy még lehet boldog a vége.
Oliver 10 évet tölt börtönben gyilkosság vádjával, de miután szabadul felkeresi őt a nyomozó, hogy mesélje el mi is történt a csapattal azon a bizonyos napon, mert számára nem áll össze a történet teljes egészében. Nem mint rendőr kéri, hanem mint nyugdíjazott rendőr, így az eset nyilván megváltoztathatatlan, ami történt megtörtént, de Oliver mégis úgy dönt, hogy beavatja őt a nagy titokba, ahol mindannyian bűnösök valamilyen szinten. A regény cselekményét Oliver narrálásában követhetjük végig, néha visszaugrik a jelenbe és a rendőrhöz szól, ami kicsit megtöri a cselekmény dinamikáját, de egyben jót is tesz neki, mert igyekszik fokozni vele a feszültséget.
Úgy véltem, hogy talán a „bátor” és „őrült” jelzők nem zárják ki egymást.
A karakterek színesek és változatosak voltak. Tetszett az egymáshoz fűződő viszonyok, hogy mindannyian egy szerepet játszottak akkor is, ha nem voltak színpadon. Tetszett, hogy színészeink egy elit iskolába voltak helyezve, ahol hatalmas a verseny folyik a diákok között, mindenki ambiciózus, a légkör feszült volt, a hangulat kissé gótikus. A karakterek bár barátok voltak, folyamatosan ment közöttük is az évődés, a beszólógatás. Kibeszélték a másikat a hátuk mögött stb. Valódiak voltak minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt.Tetszett a sznobságuk, az elitizmusuk, hogy mindenkinél jobbnak képzelik magukat, mert képesek Shakespeare idézetekkel társalogni. Tökéletesen bemutatja egy bántalmazó és bántalmazott ember viselkedését, bár az okot nem tárja fel, hogy miért is olyan Richard amilyen. Mi állhat a háttérben? Esetleg gyermekkori elnyomás vagy bántalmazás áldozata volt? Jó lett volna jobban az ember mögé látni. De mindent egybevéve úgy éreztem megvan minden ahhoz, hogy egy remek pszicho-thriller süljön ki a cselekményből. És számomra ennyiben ki is merültek a pozitívumok.
Lenyűgöző, hogy olyasvalakit, aki ennyire imádta a szavakat, milyen gyakran hagyták cserben.
Nem tudtam követni ki-kicsoda a regényben. Komolyan mondom, hogy ilyen még nem fordult elő velem, de ez a hét szereplő sok volt, még úgy is, hogy csak egyikük a narrátor. Konkrétan a regény végére sikerült összeraknom, hogy kivel mi is történt pontosan végül a regény folyamán. Kivételt képez ez alól Oliver, Richard és Meredith, mert őket tudtam követni. Amennyire izgalmasan indult annyira unalmas lett, ahogy haladtam előre a cselekményben. Olyan kiszámítható volt, hogy ki a gyilkos, hogy képtelenség nem kitalálni. És mégis bennem volt, hogy “könyörgöm, ne legyen ennyire egyszerű”. Végig vártam a csattanót, ami sajnos sosem érkezett el. Feleslegesen hosszan elnyújtott mindent, majd a végét összecsapta. Őszintén nekem a rengeteg idézet sem tetszett, lehet ezt jobban értékeltem volna, ha nem csak a Romeo és Júliát olvasom el Shakespearetől. De lényegében úgy éreztem, hogy le akarja tolni a torkomon, hogy mennyire király író volt, mégis a legalapabb műveit használta a regényben. Nem tudom ezzel csak közelebb akarta-e hozni az olvasóhoz a művészt vagy csak így egyszerűbb volt minden. Elég sok pozitívumot tudtam felsorolni a regény mellett, de a legnagyobb negatívum, azaz az unalom, mindent elnyomott, ami jó volt. Több mint másfél hónapig olvastam, mert csak felvonásról felvonásra tudtam haladni, és amint elkezdtem máris mást akartam olvasni.
Különösnek találtam a hirtelen támadt gondolatot, hogy nem akartam megmozdulni, ami épp olyan élesen hasított belém, mint a szemembe világító fénysugár. Meleg, álmosító súlya mellettem az ágyamon természetesnek, kényelmesnek érződött, odaillőnek. Lehetetlenül mozdulatlanul feküdtem, azon gondolkozva, vajon mégis mire várok, és lassan újra álomba merültem.
Összességében nem tudom mi gond velem. Molyon és Goodreadsen is nagyon szeretik a könyvet, de nekem egyszerűen ez egy nagy nem volt. Legszívesebben félbehagytam volna, de még csak 2-3 könyvet hagytam félbe életemben, nem akartam ezt a listát bővíteni. Ennek ellenére érdemes mások véleményét is elolvasni, mert mint fentebb említettem vannak jó mozdulatai a könyvnek és a többség szereti is.
⭐⭐(⭐)
0 comments