T. J. Klune - A suttogó ajtón túl
Wallance egy igazán idegesítő, egoista, beképzelt és másokkal szemben nemtörődöm ember, így senkinek nem hiányzik, mikor a könyv elején meghal. A temetésére is csak néhányan mennek el, ők is inkább sportról és minden másról beszélnek, a szívhez szóló beszédek idején pedig csak az ex neje szólal fel és ő sem igazán mondd semmi kedveset Wallanc-ról. És ezt mind végig nézi. Szellemként. A saját temetésén találkozik Mei-vel, a kezdő, de szerethető kaszás lánnyal, aki segít neki eljutni Hugo-hoz, a révészhez, aki a létezése következő szakaszához viszi.
A halálnak van egy szépsége. Nem látjuk, mert nem akarjuk látni. És ez teljesen érthető. Miért akarnánk koncentrálni valamire, ami elragad minket mindentől, amit ismerünk? Hogyan is foghatnánk fel, hogy sokkal több dolog létezik, mint amennyit látunk?
Ami nagyon tetszett az a világépítés és megvalósítás volt. Már maga a gondolat, hogy halál után valaki elmagyarázza mi is történt veled és segít továbbmenni, az szerintem tök hasznos és megnyugtató dolog, hiszen, ha van túlvilág azt nem lenne könnyű egyből elfogadni és továbblépni az életen. Ez Wallance-nak sem sikerül, hiszen azon kapja magát, hogy nem hajlandó továbblépni a túlvilágra. A felépítést tekintve is volt néhány megkérdőjelezhető mozzanat, de összességében érdekes volt és jól működtek a darabkák együtt.
Kevésbé tetszett a könyvben, hogy nem volt annyira fantasy, mint amire számítottam, hiszen idejük nagy részét egy teaházban töltötték a kandalló mellett és a továbblepésről diskuráltak. Való igaz, ebbe az egy helyiségbe rengeteg mindent sikerült belezsúfolni, és magának a színes teaháznak is megvan a saját története, felépítése. Visszatérve a korábbi ponthoz, nyilván megtalálhatóak benne fantasy elemek, csak arra gondolok, hogy többre számítottam, sokkalta több misztikumra és varázslatra és miden továbbira, ami ezekkel járni szokott. Ami még mellé lövés volt, főleg a kötet első felében, hogy nagyon sok ismétlődő mondat. Többször éreztem, hogy egy-egy mondatot már olvastam, csupán a körítés volt más, de ezeken az elmélkedéseken gyorsan átszaladtam.
Attól, hogy halott vagyok, még öltözhetek úgy, hogy jól nézzek ki.
A regény maga nagyon könnyen és gyorsan olvasható (miután belelendül az ember), annak ellenére, hogy milyen témákat boncolgat, de időnként kicsit vontatott a történet. Ezeket a lassabb részeket a humorral remekül sikerült egyensúlyozni, mert egyes részek és párbeszédek hihetetlenül viccesek voltak, volt, ahol hangosan fel is nevettem. Mindezek dacára nagyon komoly témákkal foglalkozik a regény, hiszen magán a halálon kívül, ami önmagában is elég kemény, beszélgetnek még a gyilkosság és öngyilkosság témaköréről is. Ebből a szemszögből nem egy könnyű olvasmány és számos szívtépő jelenet is van benne.
A diverzitás kedvelőinek tetszeni fog a karakterek felhozatala, ugyanis 4-ből három szereplő színesbőrű, pl. kaszás lány kínai amerikai, Hugo és nagyapja feketék. Szexualitás terén is vegyes a válogatás, Wallance biszexuális, Hugo és egy másik karakter pedig meleg. Szóval összességében minden szempontból változatos és érdekes karaktereket kapunk, garantált, hogy nem fogunk mellettük unatkozni.
Ha állandóan nyugtalankodunk az apró dolgokon, könnyen lemaradhatunk azokról, amik igazán fontosak.
A cukiságmérőt gyorsan kiüti Hugo és grumpy főhősünk, Wallance viselkedése és a vágyakozással teli kapcsolatuk. Érdekes volt egy szellem és egy révész kapcsolatának alakulását figyelni, hiszen már az elején bukásra ítéltetett ez a paranormális párosítás. Talán ehhez köthető az az aspektusa a könyvnek, ami még kevésbé tetszett: Wallance személyisége 180 fokos fordulatot vett, talán túl hirtelen történt, ahhoz képest, hogy az életét korábban élte. Felmerült bennem, hogy ez a gyors változás és önreflexió nem csak a Hugoval való viszonya okozta-e? De ezen túllépve nagyon édes párost alkotnak ők ketten. Viszont, ha elvetjük a felvetésem, akkor Wallance karakterfejlődése nagyon pozitív volt, nem csupán Hugo, de a többi karakter felé is. Továbbá nem csak a főszereplőnk változik, hanem a többi karakternek is megvan a maga baja és maga útja, ami a történet előrehaladtával egyre jobban kirajzolódni látszik.
– Sosem elég, igaz? Az idő. Mindig azt hisszük, hogy rengeteg van, de amikor igazán számít, rájövünk, hogy egyáltalán nem elég.
Összességében egy nagyon egyedi humorral és megható cselekménnyel megáldott történetet olvastam, ami megmelengeti a szívet, de ugyanakkor el is gondolkoztat a halál különböző aspektusairól. Nem egy szokványos nyári olvasmány, de megvan a maga bája és Klune töretlen népszerűsége nem véletlen.
⭐⭐⭐⭐
Fülszöveg:
Wallace Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést. A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből. A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…
0 comments