Kazuo Ishiguro - Napok romjai

Ez volt a második könyvem az írótól. Korábban már olvastam a Ne ​engedj el… című könyvét és egyszerűen zseniálisnak tartottam, így nem volt kérdéses, hogy szeretnék majd megismerkedni a többi művével is. Így esett a választásom a Napok romjaira, amiről számtalan jó értékelést olvastam molyon és úgy voltam vele, hogy biztosan nekem is tetszik majd. Végül vegyes érzelmeim születtek a könyvvel kapcsolatban, ugyanis egyszerre volt fantasztikus és szörnyen nehéz. 

– Nem is tudom, talán jobb lett volna, ha a Mindenható bennünket is olyan… szóval olyan növényeknek teremt. Érti, hogy a talajba gyökerezzünk. Akkor föl sem merült volna ez a sok ostobaság a háborúról meg a határokról.

Az angol arisztokrácia életéről eddig mindig csak a nemesség szemszögéből olvastam, így érdekes volt egy komornyik szemszögéből szemlélni az eseményeket, a napi teendőket és történéseket visszaemlékezésként. Mennyire sok dolguk és teendőjük van ezeknek az embereknek minden nap, hogy a ház urának minden megfelelő legyen. Stevens, a főkomornyik utazásra indul a festői angol vidéken, hogy felkeresse egykori kolléganőjét, Miss Kentont-t, hogy felkérje jöjjön vissza Darlington Hall-ba házvezetőnőnek. Az utazás alatt végig gondolja az életét és végig követhetjük miket áldozott fel a munkáért.

A történet borzasztóan lassan indul be és nem is nagyon pörögnek fel az események. Erre számítottam is, ezért is haladtam nagyon nehezen a könyvvel. Bár érdekes volt, mégis mindig le kellett raknom, mert nem bírtam 20 - 30 - 40 oldalnál többet olvasni belőle egyszerre. Ezzel nem a könyv ellen szeretnék szólni, csak figyelemfelhívás, hogy ehhez a könyvhöz kell idő (legalábbis nekem kellett) és egy bizonyos hangulat. Ennél sokkal pörgősebb, eseménydúsabb történeteket szoktam olvasni, de be kell vallanom jól esett kicsit lelassulni és csak élvezni a történetet. 

 …úgy viseli a hivatását, mint úriember az öltönyét: nem engedi, hogy útonállók, vagy a körülmények mások szeme láttára tépjék le róla; akkor, és csak akkor veti le, amikor ő akarja, méghozzá csakis a legteljesebb magányban. Amint mondottam, ez "méltóság” dolga. 

Stevens nagyon unalmas karakter, de tisztában vagyok vele, hogy ez is része a könyvnek s az ő valójának. Nagyon tiszteletre méltó, becsüli a munkáját, de talán (biztosan) túlságosan is előtérbe helyezi és ettől sok mindent nem vesz észre, vagy ha észre is veszi nem érdekli annyira, hogy tegyen ellene vagy a helyzete ellen. Nagyon fontos számára a hűség, amit ki is hangsúlyoz a történet.

Összességében számomra ez egy nagyon szomorú regény volt, és úgy éreztem amíg szemlélője voltam a történetnek, hogy sokan elveszítették az emberségüket a másik irányába. Sokkal inkább a munkát és a pozíciójukat helyezték előtérbe az emberi kapcsolatokkal szemben. Volt egy ilyen mondat a könyvben: „Hosszú évek óta először vagyok ura az időmnek, és be kell vallanom, fölöttébb élvezetesnek találom. A helyzet az, hogy csak kedvtelésből autózom.” Ebből és a történet többi részéből arra lehet következtetni, hogy Stevens (a komornyik) az egész életét egy másik családnak és a háznak szentelte, háttérbe helyezve a saját életét és lehetőségeit. A legszomorúbb, hogy még a beteg apja mellett sem volt ott. Inkább várakozott a háziúr ajtaja előtt, hátha valamire szüksége van, ahelyett, hogy elbúcsúzott volna. Lényegében az egész életét az ajtó másik oldalán töltötte és csak távolról szemlélte az életet. 

(…) nem volna szabad ennyit foglalkozni a múlttal, hogy pozitívabb életszemléletet kellene kialakítani, és megpróbálni minél jobban kihasználni azt, ami számomra még hátravan a napból, építeni valamit a romjaiból.

Az elbeszélés módja E/1, de e mellett igen formális is. Stevans még a gondolataiban és kifinomult, és tele van a könyv olyan szókapcsolatokkal, hogy: amint mondottam, valóban, kiváltképp stb... Röviden elegánsnak nevezném. Számos belső monológgal és párbeszéddel tarkított a könyv, ezért is volt nagyon tömény és nehezen olvasható számomra. A könyv valódi értelméhez a sorok közt olvasva juthatunk el, ami nem egy egyszerű feladat.

Összességében egy nagyon lassú és szomorú olvasmány, de mégis mélységesen elgondolkodtató. Aki olvasott már az írótól, annak van elképzelése, hogy mire is számíthat. Nem olyan olvasmány, amit mindenkinek bármikor ajánlanék. Kell hozzá egy bizonyos fokú érettség, nem szabad csak felületesen olvasni és az is biztos, hogy kell hozzá egy megfelelő lelkiállapot, esetleg egy borongós délután, mert maga  a könyv sem a vidámságáról marad emlékezetes.


 A bejegyzés a Prológus Bekuckóztunk projekthetére készült. A könyvet köszönöm a Helikon kiadónak. Ha a te érdeklődésed is felkeltette a könyv, ITT tudod megrendelni.

Fülszöveg:

1956 ​forró nyara. Az előkelő Darlington Hall elegáns főkomornyikja, Stevens új gazdája biztatására néhány napos kirándulásra indul. Fő célja azonban nem Dél-Anglia lenyűgöző tájainak megismerése, hanem egy találkozó: azt reméli, hogy sikerül visszacsábítania házvezetőnek Miss Kentont, akivel valamikor évekig együtt dolgozott. Ám kisebb-nagyobb kalandokkal tarkított utazása egyszersmind jelképes is.

Stevens a kirándulás elbeszélésével párhuzamosan visszautazik a múltjába, és felidézi mindennapi életét a harmincas évekbeli főúri házban, Lord Darlington politikai kalandorságát – de mindenekelőtt saját kapcsolatát Miss Kentonnal, melynek természetét sok év után sem tisztázta magában.

A Napok romjai az elveszett ügyek és az elvesztegetett szerelem, a megbánás álomszerűen szép és gazdag regénye. Stevens komikus sutasága és reménytelen tehetetlensége Ishiguro keze nyomán varázslatos egységbe olvad, és a fájdalmas múltat még maga előtt is titkoló személyiség, valamint a kor és a környezet páratlan tanulmányává válik. Olyan fájdalmasan megindító és őszinte mű ez, amely sokáig kísért az olvasó emlékezetében.

 

You Might Also Like

0 comments