Emma Donoghue - Hívnak ​a csillagok

• Kiadó: 21.Század Kiadó
• Eredeti megjelenés: 2020
• Magyar megjelenés: 2020
• Oldalak száma: 320 oldal

 

Fülszöveg:

„1918, ​Dublinban tombol a spanyolnátha, Írországot feldúlta a háború és a járvány. A kórház szülészetén Julia Power nővérnek nincs elég embere, miközben a várandós anyákat, akik elkapták a szörnyű vírust, közös karanténba zárják. A nővér körül felbukkan két kívülálló, dr. Kathleen Lynn, aki állítólag lázadó és keresi a rendőrség és egy fiatal önkéntes segítő, Bridie Sweeney.
A három nő három nap leforgása alatt megváltoztatja egymás életét. A szűkös, sötét szülészeti osztály lakóit a járvány megtizedeli, de a rettegéssel teli világban újszülötteknek adnak életet. Az anyák és a személyzet kifogyhatatlan gyengédséggel, emberségesen teszik a dolgukat, helyt állnak a lehetetlennel határos helyzetben.

 

A történet lassan folydogál, szinte beletörődve szemlélhetjük a szörnyű helyzetet, ami ekkor Írországot sújtotta. A kormány propaganda nevetséges mértéket öltött. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek napi szintűek voltak.

„-Felemelték a viteldíjat?

-Nem, abból csak kavarodás lenne. Csak már nem mehet el olyan messzire egy pennyért.”

Nevettem mikor először elolvasta, de aztán elgondolkoztam rajta, hogy ez annyira nem is vicces.

A történet nagy része egyetlen szobában játszódik a női terhes lázosztályon, egy picike szobában, ami korábban egy nagyobb tároló lehetett. Elképesztő, hogy az írónő hogyan dramatizálja a konfliktusokat a hétköznapi, zárt terekben. Annyira részletesen le volt írva, hogy mi hol van, hogy szinte úgy éreztem én is jelen vagyok és Én is segítek Juliának. A gyógyszerek és orvosi kellékek hiánycikkek voltak, az ápolóknak és orvosoknak nagyon találékonynak kellett lenniük, hogy megkönnyítsék és megmenthessék a betegek életét.  

 

A karakterek olyan teltek, gazdagok és igazak voltak. Úgy éreztem, látom, ahogy oldalsó szemet vagy pillantást vetnek egymásra, feszültséget érezhetek, amikor leírták. A leírások olyannyira érthetőek és részletgazdagok voltak. Többféle szülés típust bemutatott az írónő, például, hogy mit kell tenni, ha nem fér el a baba feje. Julia remek ápoló és bába. Számos olyan dolgot tudott, ami megmentett egy-egy nőt a műtéttől, vagy csak egyszerűen a fájdalmát enyhítette. Alapvetően furcsa volt, hogy hárman is vannak a teremben, egymás előtt kell szülniük. Úgy éreztem, hogy valamiféle kapocs kovácsolódott közöttük ennek hatására, hiszen bajtársak voltak hasonló cipőben.

 

„Emlékeztettem magamat arra, hogy a hírek fele pusztán kitaláció. Manipulált tények a közhangulat javítása érdekében, de legalábbis cenzúrázott tájékoztatás, hogy elkerüljék a még nagyobb kétségbeesést.”

 

A másik erős része a könyvnek véleményem szerint az volt, mikor Bridie beszámolt róla, hogy konkrétan rabszolgaként tartják őket az apácák az árvaházakban. Dolgoztatják és lenézik őket, megkeserítik az így is keserves életüket. És Bridie személye valós leírások alapján lett összerakva. Amiket elmesélt azok valóban megtörténtek valakivel. Szörnyű ebbe bele gondolni. Ezt hívhatjuk egyházi kétszínűségnek is. Az apácák a szeretetről és elfogadásról olvasnak és elvileg e szerint élik az életüket, mégis rabszolgaként tartják és megvetik az ott élőket.

 

„Nem szereti az urát az asszony, ha nem szül neki tizenkettőt. Más országokban a nők diszkrét módszerekkel elejét tudják venni ezeknek, de Írországban az ilyesmi nemcsak tilos, de még említeni sem szabad.”

 

Bár az írónő a könyvet a vírus 100. évfordulójára írta, az utolsó simítások közepette megjelent a világon a CoVid-19, ami fenekestül felforgatta az emberek életét. Nagyon aktuális volt a téma és erősen felfedezhető a párhuzam a nővérek és orvosok odaadó és túlterhelt munkájáról.

 

5/5⭐