Loki számomra egy nagyon megosztó karakter. Sokan szeretik, de sokan csak a Marvel filmek egyik galád szereplőjeként tekintenek rá, habár ő ennél sokkal összetettebb és érdekesebb karakter, amit a filmek is (és a Loki sorozat) szeretnének bemutatni. Ezért is volt számomra nagyon nehéz ezt a könyvet olvasni, mivel szeretem a skandináv mitológiát és a Marvel filmeket is, de Mackenzi Lee Lokiját nem éreztem idevalónak.

 

Az írónő korábbi könyvét, a Vadászpartit, főként a hangulata tette számomra emlékezetessé, a lapok közül áradó feszültség és vihar előtti csönd. A Vendéglistával kicsit más volt a helyzet. Éreztem, hogy az írónő próbál egy hasonlóan feszült hangulatot megteremteni, viszont nekem ez most annyira nem jött át, számomra nem sikerült azt a komor hangulatot megteremtenie. Viszont a történések… az valami agyeldobós volt!

Ez tipikusan az a könyv, ami a borítója miatt választottam ki magamnak. Szerintem nagyon nehéz jól kinéző fekte borítót összehozni úgy, hogy az ne legyen unalmas, de ez a küllem a maga egyszerűségével engem levett a lábamról. Mondani szokás, hogy nem szabad egy könyvet a borítója alapján megítélni, viszont én már az első percben egy „sötét” könyvnek nyilvánítottam és ezzel nem is lőttem mellé.

Ez volt a második könyvem az írótól. Korábban már olvastam a Ne ​engedj el… című könyvét és egyszerűen zseniálisnak tartottam, így nem volt kérdéses, hogy szeretnék majd megismerkedni a többi művével is. Így esett a választásom a Napok romjaira, amiről számtalan jó értékelést olvastam molyon és úgy voltam vele, hogy biztosan nekem is tetszik majd. Végül vegyes érzelmeim születtek a könyvvel kapcsolatban, ugyanis egyszerre volt fantasztikus és szörnyen nehéz. 

Mindig is rajongtam a fiataloknak szóló olvasmányokért, mert lélekben örök gyerek vagyok, ezért is örültem meg, amikor megláttam, hogy folytatódik a Kolibri kiadó Mitológia újratöltve című sorozata. Már a korábbi részek is felkeltették a figyelmem, de még csak a Zeusz és bandája részt sikerült elolvasnom. Spoiler: az is nagyon tetszett.

 

A baljós, sejtelmes cím egyből felkeltette a figyelmem, ahogy az újdonságok között barangoltam a 21. század kiadó oldalán. Amikor ránéztem a könyvre nem tudtam mire számítsak, így elkezdtem olvasni a fülszöveget, ami a könyv jó 40%-át lelövi ezért nem ajánlom, hogy végig olvassátok.

Egy ideje nagyon szeretem a történelemmel foglalkozó könyveket, így Lőrinc László könyve egyből felkeltette a figyelmem. Bevallom gimnáziumban utáltam a történelmet, mert annyira száraz volt és unalmas. Állandóan a helyszínekkel és évszámokkal foglalkoztunk, a tanár pedig meg sem próbálta élvezetessé tenni az óráját. Ezek a végtelennek tűnő unalmas órák pedig nem segítették elő, hogy egy minimális érdeklődést mutassak a tárgy iránt, inkább csak sodródtam az árral. Viszont kb. egy éve a kezembe akadt egy holokauszttal foglalkozó könyv és onnan megállíthatatlan volt az érdeklődésem a történelem iránt.

Pár hónapja próbálkozom azzal, hogy minden hónapban elolvasok legalább egy magyar író által írt könyvet, így esett a választásom októberben Kőhalmi Zoltánra. Az első könyvét (A ​férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit - avagy 101 hulla Dramfjordban) még nem olvastam, de Az utolsó 450 év című könyve fülszövege egyből felkeltette az érdeklődésem. Szeretem a humoros, de egyben elgondolkodtató regényeket, ezen kívül a XXI. század egyik legsúlyosabb problémájára hívja fel a figyelmet, ami nem más, mint a műanyaghulladék.

 

Ez az első könyvem az írónőtől, de már az első néhány oldal után eldöntöttem, hogy beszerzem a korábban megjelent könyveit is. Ezt a hatást nem sok írónak sikerült eddig kiváltania belőlem, akinek pedig igen, annak sem ennyire gyorsan. Szerintem ez sokat elmond a könyvről.

 

Amikor először találkoztam a Mákháború sorozattal kicsit félve kezdtem neki, mert teljesen új volt számomra a keleti kultúra, Kína történelme és a sámánizmus. Viszont úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt, mert számos remek értékelést olvastam róla. Később sem bántam meg döntésem ugyanis az első rész a maga (majdnem) 600 oldalával két nap alatt ledaráltam. Onnantól nem volt megállás, új kedvencet avattam.

Ezért is vártam annyira a sorozat befejező részét, viszont miután megvettem, egyszerűen nem tudtam rávenni magam az olvasásra, mert nem akartam, hogy lezáruljon a történet és vége legyen a sorozatnak. Az első két részből kiindulva hatalmas elvárásokkal álltam neki a sorozatnak és kíváncsian vártam mi lesz a vége. Volt egy elképzelésem, hogy mit nem szeretnék és nagyon féltem, hogy az írónő kegyes lesz a karakterekkel. Hogy csalódnom kellett-e benne az kiderül az értékelésből.

Figyelmeztetés! Az értékelés spoileres lehet a sorozat korábbi részeit tekintve.

A történet ott folytatódik, ahol a Sárkányköztársaság véget ért. Zsin újra és újra elköveti azt a hibát, hogy megbízik másokban és nagyjából ebben merül ki a könyv első harmada. Rengeteg katonai taktikával, megbeszéléssel van tele a könyv, ami számomra néhol kicsit unalmas volt, de ezért nem fogok panaszkodni egy háborús regényben. Viszont az nagyon tetszett, hogy nem csak a katonák sorsáról lehetett olvasni, hanem a civilekről, az éhezésről és a fosztogatásokról, amik nyilvánvaló velejárói egy háborúknak.

A főnix csak tüzet gyújtani tudott, oltani nem.

A cselekmény eseménydús volt, nem unatkoztam az olvasás közben. A sok politikai csatározás, küzdelem és menetelés ilyen-olyan cél felé végig fent tartotta bennem az érdeklődést. Fontos figyelmesen olvasni, mert egy-egy oldal elolvasása után kb. megfordultak az esélyek, ami nagyon durva volt.

Karakterek szempontjából Zsin annyira, de annyira hataloméhes. Sose éreztem magam különösebben közel a szereplőhöz, de ez a kötet végképp eltávolított tőle. Egy fiatal lányról beszélünk, aki még az iskolát se fejezte be, mégis Ő akar lenni az uralkodó, mert ki más is lehetne? Attól még, hogy valakinek hatalmas erő áll rendelkezésére nem lesz képes egy egész országot egyesíteni és kormányozni.  Néha nem értettem, hogy hogyan lehet ennyire okos, mégis ennyire őrült. Egyszerre próbál segíteni mindenkin és leigázni a világot. Kell neki egy kis idő, mire felfogja, hogy évtizedekkel vannak lemaradna a világ többi részétől fejlettség tekintetében és ezzel nem tud mit kezdeni (ha csak nem akarja az egész világot felégetni).

Én vagyok a kezdet és a vég. A világ egy festmény, és az én kezemben van az ecset. Isten vagyok.

Kitaj tökéletes ellentéte Zsinnek. Akkor fogja vissza, amikor Zsin túl messzire megy. Mindig van pár jó meglátása és nélküle Zsin ugyebár nem képes megidézni az istenét sem. Az Ő karakterét sokkal jobban kedveltem a megfontoltsága és észjárása miatt. Kívülről sokkal erősebbnek mutatja magát, mint amilyen valójában. 

Nö-csa olyan keveset szerepelt a részben, mégis annyira fontos szereplő volt, hiszen Ő az, aki a „másik” oldalon van. Viszont számomra hiányzott a kémia Zsin és Nö-csa között. Bár éreztem, hogy egyszerre szeretik és gyűlölik a másikat mégis kicsit szürke volt a kapcsolatuk.

Összességében egyikőjük sem gyerek már. A rengeteg fájdalom és szenvedés átformálta őket, egyes személyiségjegyeket jobban kidomborítva, mint másokat. Szörnyű, hogy fiatalon ennyi halált és fájdalmat kellett megtapasztalniuk. 

A trifekta harmadik tagját is jobban megismerhetjük végre. A könyv egy részében az Ő száluk tartotta fent az izgalmat, majd az írónő fogta az egészet és… elb@szta. Ez számomra hatalmas csalódás volt, mert már annyira rákészültem a dologra, hogy mi lesz a sorsuk meg minden és igazából azt az egész szálat én egy hatalmas kudarcként éltem meg. Sokkal többet érdemelt volna a trió (szerintem).

A nagy bölcs, Csuang-ce egyszer azt mondta, nem tudja, hogy arról álmodott-e, hogy este pillangóvá változott, vagy hogy mindig is egy pillangó álmában élt.

A vallás tekintetében az első részben jobban megismerhettük Zsin órái által a sámánizmus alapjait. Ebben a részben több istennel is találkozhatunk, a káosz megtestesítőivel. Ezek a részek baromi jók voltak, szeretem az ilyen kreatív jeleneteket. (Kíváncsi lennék nekem milyen istenem lenne). Ezzel szemben állt a Heszperaiak istene, aki pontosan a káosz végét akarja. Szerintük a sámánizmus egy elmebaj, amit mindenképp kezelni szeretnének a rend érdekében. Ez egy izgalmas szál volt. Láthattuk mennyivel fejlettebbek a Heszperaiak hiszen egy egész várost a saját városaik képmására formáltak és felmerül a kérdés, hogy nem éri meg? Előtte az utcán folyt minden, ami inkább csatornába való volt, most pedig tiszták és rendezettek az utcák. Szerintem a fejlődés jó, amig nem jár az önazonosság elvesztésével, viszont ettől megfosztották volna a Nikaraiakat.

Összességében nem csalódtam a sorozatban. Voltak dolgok, amik nem tetszettek, de egy jól megírt, kerek történetet kaptunk fantasztikus szereplőkkel és történetvezetéssel. Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem méltó befejezése volt a történetnek. A szereplők ebben a részben sem lettek kímélve, kapott mindenki hideget-meleget egyaránt, Kuang nem volt velük kegyes. A végére úgy éreztem, hogy bezárult egy kör, minden elrendeződött (egy időre legalábbis). Sokakat sajnáltam, de a végkimenetel számomra egyértelmű volt már az előző kötet végén is.

A világ már egyébként is a végét járja. Tudod, a száz klán tisztában van azzal, hogy az idő körbe-körbe halad. Nem keletkeznek új történetek, csak a régieket mondják el újra és újra, miközben a világegyetem végighalad a civilizációk során, és a reménytelenség felé sodródik. Nemsokára újra eljön a káosz ideje, és semmit sem tehetünk ellene.

A bejegyzés a Prológus Lángoló Isten miniprojektre készült. A könyvet az alábbi LINKEN be is szerezhetitek. 

Belegondoltál már abba, hogy mennyi nyomot hagysz magad után a világban?

Legyen az egy kép, amibe véletlenül belesétálsz, bár a sziluetted alig kivehető. Lehet az egy vers, egy dalszöveg vagy egy festmény, amit te ihlettél. Lehet az egy betört ablak, amit te törtél be. Lehetsz egy elhagyott ékszer. Egy palackposta, amit valaki megtalál. Lehetsz egy történet, amit te írtál. Lehetsz egy arc valaki más emlékeiben. 

Most képzel el, hogy mindez semmivé válik. Az arcodat elfelejtik. A neved nem mondják ki. A képeken elmosódsz. Nem tudsz rombolni. Nem tudsz alkotni. Nem tudsz nyomot hagyni magad után. Nincsenek barátaid, egyedül vagy, magányos vagy.

Ez a könyv a lehetőségekről szól. A határokról és korlátokról. A megélt pillanatok fontosságáról. Az emlékezésről és a szabadságról.

Ez a könyv egyszerűen: FANTASZTIKUS! LEHENGERLŐ! GYÖNYÖRŰ! Csupa nagybetűkkel mind.

Történet:

A történetünk 1714-ben kezdődik. A könyv egy fiatal lányról szól, aki nem szeretne átlagos lenni. Nem elégszik meg egy unalmas vidéki élettel. Élni szeretne, világot látni és minél több mindent kipróbálni. Mivel teljesen kétségbeesett alkut köt a sötétséggel, aminek szörnyű ára van.

Mindenki azt hiszi, hogy a fényképek valóságosak, holott csak egy nagyon meggyőző hazugságot mutatnak be.

Végig követhetjük Adaline és Luc (az isten/ördög/sötétség) kapcsolatát, ami 300 évet magában foglal. Addie kapcsolatait, szerelmeit. Érdekes, hogy ki lehet-e úgy alakítani és fenntartani egy kapcsolatot, hogy a másik fél minden nap újra, de te már ismered őt és a gondolatait. Szerintem Addie korábbi kapcsolatai ezért nem voltak valóságosak. Ezen kívül Addie szemtanúja lesz a világ folytonos változásának, egy külső megfigyelőként mindent megfigyel és mindent magába szív.

Karakterek:

Addie szárnyalt, kíváncsi volt, nem érte be az átlagossal. Igazán okos és találékony volt az átkával. Tetszett, hogy nem adta fel és mindenképp nyomokat akart hagyni maga után és az élethez való ragaszkodása.  Az elején kicsit negatív érzéseim voltak vele kapcsolatban, mert úgy éreztem sokkal jobbnak érzi magát másoknál. Önközpontú volt és érzéketlen. De ahogy haladtam a történettel megértettem az ambícióit és céljait, így sikerült elfogadnom, hogy egy kicsit önző. Lényegében talált magának egy hobbit, azzal, hogy mindenképp nyomot szeretett volna hagyni maga után a világban.

Addie rájött, hogy a könyvekkel ezer élete is lehet – vagy erőt meríthet egy nagyon hosszúhoz.

Luc-ból többet akartam. Az történet elején elég keveset szerepel. Bár ő volt az ördög mégis szerethető volt a karaktere. Birtokló volt, akaratos és szeszélyes. Lényegében megátkozta a lányt, örök magányra kárhoztatta, nem engedi el és mégis szimpatikus lesz az olvasónak. Pedig nem kellene annak lennie, mert egy nagyon toxikus kapcsolatot ápolnak. Lucban is megjelennek emberi vonások, ő is ugyanolyan magányos és egyedül van a maga módján, mint Addie. Érthető, hogy ha „talál” (vagy teremt) egy hozzá hasonlót, azt semmiképpen sem szeretné elengedni.

Henry-nek szintén megvan a saját problémája. Szerethető karakter, de végső soron az én tetszésemet nem nyerte el. Annyira átlagos volt, semmi különleges nem volt benne. Azok a részek sem tetszettek annyira, amikor az ő szemszögéből ismerhetjük meg a jelent és a múltat. Igaz, ebből nem volt sok, de engem kicsit kizökkentett a történetből. Viszont nagyon fontosak voltak a történet szempontjából, hiszen beláthatunk Henry mindig vidám álarca alá. Az ő élete sem tökéletes és megtudhatjuk a problémáját is.

Fekete fürtök. Világos szem. Széles állkapocs. Formás váll és csókos ajak. Egy férfi, akit még soha nem látott, egy élet, amelyet soha nem ismert, egy világ, amelyről csak álmodozhatott.

Továbbiak: 

A művészet nagyon fontos szerepet játszik a történetben. Addie vágyakozik iránta, meg akarja ismerni amennyire csak lehet. Kíváncsi. Mindig többet és többet akar belőle, szereti azt, hatással van rá és rájön, hogy a benyomások mennyire fontosak tudnak lenni. Valaki nagyon szépen megfogalmazta, hogy ez a könyv egy szerelmeslevél a művészethez. Bár engem a történet történelmi része sokkal jobban érdekelt, mégis képes volt érdeklődést kelteni bennem a művészetek iránt.

És most következzen az a rész, ami kevésbé tetszett a könyvben.

Olyan sok érdekes történelmi dolgot hagyott ki a múlt elmesélése közben, én kicsit több eseményre, több múltra számítottam. Például végig nézhette, ahogy a nők tanulhatnak, jogaik lesznek majd -egyes férfiak nagy bánatára- még szavazhatnak is. Vagy ott van a rabszolga kereskedelem, amiről szintén nem esik nagyon szó. Az ilyen dolgokról egy minimális említés szerintem jó lett volna, ha már ezeket első kézből láthatta.  Viszont ezeken kívül mást nem tudok felhozni a könyv ellen.

Összegzés:

Összességében egy nagyon jól és szépen megírt történet egy elátkozott lányról és a 300 éves kalandjáról. A fordítás szerintem nagyon jól sikerült. A történetvezetés a váltott szemszög és időugrálások ellenére sem zavaros. Hossza ellenére és piszok gyorsan elolvastam, mert egyszerűen képtelen voltam egy percre is letenni.  A vége tökéletes volt. Nagyon féltem tőle, nagyon nem tudtam mire számíthatok, de volt bennem egy elképzelés, amit semmiképpen sem szerettem volna, ha megvalósul és szerencsére nem is történt meg. Egy méltó befejezést kapott a könyv. 

Ez a bejegyzés PRÓLÓGUS Addie LaRue projektre készült. A könyvet az alábbi LINKEN be is szerezhetitek!

 

Egy szörnyű baráti társaság újévi ünneplése egy elszigetelt helyen. Valaki meg és mindenki gyanús. Avagy egy igazán izgalmas thriller 

 

Az egyetlen műfaj, ami felé eddig nem nyúltam az a horror. Valahogy nincs ínyemre, hogy borzongassam magam feleslegesen. Viszont Jasper DeWitt első regényével, a beteggel sikeresen felkeltette a műfaj iránti érdeklődésemet. Azóta böngészem a moly-t, hogy milyen könyveket lenne érdemes beszerezni a műfajból. (Tippeket is elfogadok)

Talán az egyik kedvenc Musso könyvem lett VOLNA, HA… Mindig van egy ha… Lisa és Arthur évente egyszer találkozhatnak, mégis megváltoztatják egymás életét. A történetben szerepel még egy misztikus világítótorony és egy bolondos nagypapa. Olvasd el a bejegyzést, és tudd meg miért csalódtam hatalmasat.

Ki ne álmodozott volna arról, hogy egy nap felkeresi valaki és közli vele, hogy Ő amúgy egy ország hercegnője, vagy éppen egy ismeretlen rá hagyott pár milliárd dollárt. Avery-vel az utóbbi történt.

 

Ez a regény engem teljesen összetört. Egyszerűen borzasztó érzés volt olvasni a sorait és átélni Vanessa helyzetét. Ennek ellenére nem tudtam letenni a könyvet és nem is akartam. Egyszerűen muszáj volt megtudnom, hogy mi lesz a könyv vége és a szereplők sorsa.

  

Ha akartok egy igazán szuper és egyedülálló sorozatot olvasni, akkor mindenképp olvasd el Kresley Cole – Arkánum krónikáit. Pörgős, egyedi, izgalmas.

Avagy, hogyan vált egy szegény árva lányból, Franciaország egyik legsikeresebb parfümkészítője és mi vezette el odáig, hogy a nácik kémje legyen. Mindez megfűszerezve a II. világháború történéseivel.

A Magvető Kiadó gondozásában megjelent Földönkívüliek című könyv egy görbe tükör a jelenlegi társadalmunkról. Bemutatja, hogy mennyire hiszékenyek, naivak és szörnyűek vagyunk. 

Derítsd ki, hogy mi történik akkor, ha egy hitében megrendült pap emberkísérletbe kezd és egy kiégett nyomozón múlik emberek élete. Garantált szórakozás.

 

Sok kislány álmodozik arról, hogy felnőttként megtalálja álmai hercegét, aki tökéletes számára. Darby Quinn pont egy ilyen lány, de mire felnő, rájön, hogy az élet mégsem habos torta és nincs is annyi herceg a világon, mint a mesékben.